Nem tűntem el, még ha úgy is látszik...:)

Nem szippantott be semmiféle űrhajó, még mindig a Földön élek...:)

Kicsit utolért a betegség, a bölcsődei beszoktatás is hosszadalmasnak ígérkezett, most pedig már itthon vannak velem az első tipikus bölcsis betegséggel  ( kötőhártya gondjaink vannak).

A kezdeti nehézségek után már beilleszkedtek a bölcsibe szerencsére, bár Zsombival kapcsolatban voltak kétségeim. A második beszoktatási hét közepén, mikor már többet voltam kint ( a csoportszobán kívül), mint bent, elszakadt nála a cérna és minden erejével tiltakozott.

Persze, ahogy annak lennie kell, engem is megingatott a viselkedése. Nem tudtam, jól döntöttem-e? Mi lesz, ha nem tud elszakadni tőlem?

Biztos sokan szintén ezt érzik, akik ilyen vagy olyan oknál fogva, de a bölcsi mellett döntenek. Hiába tudod az eszeddel, hogy előbb-utóbb ez következik, nem leszel mindig mellette, mégis a szíved azt súgja, talán még egy kicsit lehettél volna otthon..talán kicsit még ráért volna...

De a harmadik héten úgy elszaladtak előlem, hogy köszönni is elfelejtettek. Ezt teszi egy kis idő. Nekik is csak arra volt szükségük.

Bár még nincs köztük az a nagy összetartás, amire számítottam ( majd biztos egymást fogják vigasztalni, gondoltam én) , Laurának már van egy kis barátnője, akivel eljátszik. Zsombi inkább magát szórakoztatja, na meg persze a bölcsis nénit próbálja kisajátítani. :)

Mintha azóta engem is nagyobb becsben tartanának. Jobban ragaszkodnak, jobban bújnak hozzám. Kinek ne esne ez jól?

Furcsa, hogy nincsenek minden percben mellettem. Érdekes, két és fél éve pár nap kivételével mindig együtt voltunk és most új időszak kezdődött. Természetesen sokkal zökkenőmentesebben alakult minden, mint ahogy képzeltem.

Mindannyiunknak meg kell tanulnia élni kicsit a saját életét is. Ez nehéz, de törvényszerű. Pedig két évvel ezelőtt azt sem tudtam elképzelni, hogy valaha beszélni fognak, nem hogy bölcsődések lesznek.

Ha közhely, ha nem, kimondom...nagyon gyorsan telik az idő! Már nem kisbabák, kezdenek "kialakulni".

Ők gyorsabban fejlődnek, mint az én agyam. Nekem még mindig nehéz úgy gondolnom magamra, mint egy kétgyermekes anyukára. :)

Mikor fog ez megváltozni? :)